Az üzlettulajdonosok mindig keresik a módját, hogy maximalizálják a haszonkulcsukat, és ennek egyik módja a leltár pontos nyilvántartása. A zárókészlet az a készlet értéke, amellyel egy vállalkozás a számviteli időszak végén rendelkezik. A záró készlet kiszámításának különböző módszerei vannak, de az egyik általános módszer az egyedi azonosítás.
Az egyedi azonosítás a készletértékelés olyan módszere, ahol minden egyes tételhez egyedi azonosító szám vagy más megkülönböztető jellemző alapján egyedi költséget rendelnek. Ezt a módszert leggyakrabban olyan vállalkozásoknál alkalmazzák, amelyek nagy értékű vagy egyedi tételeket, például autókat, ékszereket vagy műtárgyakat értékesítenek.
Ahhoz, hogy a záró készletet egyedi azonosítással számítsa ki, először meg kell határoznia a készletében lévő minden egyes tétel bekerülési értékét. Ezt úgy lehet megtenni, hogy minden egyes tételről részletes nyilvántartást vezet, beleértve a beszerzési árat, a vásárlás dátumát és minden egyéb lényeges információt. Egy egyedi azonosító számot vagy kódot is kell rendelnie minden egyes tételhez, hogy könnyebben nyomon követhető legyen.
Miután azonosította a leltárban lévő egyes tételek költségét, az egyes tételek költségének összeadásával kiszámíthatja a készlet végi leltár teljes költségét. Például, ha 10 tétel van a leltárban, amelyek mindegyike 100 $ költségű, akkor a zárókészlet 1000 $ lesz.
Fontos megjegyezni, hogy a tételes azonosítás gondos nyilvántartást igényel, és időigényes lehet, különösen a nagy leltárral rendelkező vállalkozások esetében. Ugyanakkor pontosabb képet ad a készlet értékéről, mint más módszerek, például a FIFO (first-in, first-out) vagy az LIFO (last-in, first-out).
Amellett, hogy segít maximalizálni a haszonkulcsot, a végkészlet kiszámítása egyedi azonosítással segíthet jobb üzleti döntések meghozatalában is. A készlet pontos értékének ismeretében megalapozott döntéseket hozhat az új készletek beszerzéséről, a termékek árazásáról és a pénzforgalom kezeléséről.
Összefoglalva, az egyedi azonosítás értékes módszer a zárókészlet kiszámítására, különösen a nagy értékű vagy egyedi tételeket értékesítő vállalkozások számára. Ha minden egyes tételről részletes nyilvántartást vezet, és egyedi azonosító számot vagy kódot rendel hozzá, pontosan meghatározhatja a készlet értékét, és megalapozott üzleti döntéseket hozhat, amelyek segíthetnek maximalizálni a haszonkulcsát.
Az egyedi azonosító leltárértékelés a leltárköltségszámítás olyan módszere, amely egy adott tétel pontos költségének azonosítását és hozzárendelését jelenti az adott tételhez. Ezt a módszert jellemzően olyan vállalkozásoknál alkalmazzák, amelyek egyedi, nagy értékű vagy egyedi leltári tételekkel rendelkeznek, amelyek egyedi nyomon követést és kezelést igényelnek.
E módszer szerint minden egyes leltári tételhez egyedi jellemzői, például sorozatszáma, tételszáma vagy egyéb azonosító jellemzői alapján egyedi költséget rendelnek. Ez a módszer lehetővé teszi a vállalkozások számára, hogy pontosan nyomon kövessék a leltárban lévő egyes tételek költségét, ami hasznos lehet az árképzés meghatározásához, a nyereség előrejelzéséhez és a pénzforgalom kezeléséhez.
Az egyedi azonosító leltárértékelés ellentétben áll más leltárértékelési módszerekkel, mint például a FIFO (first in, first out) és a LIFO (last in, first out) módszerekkel, amelyek a leltárban lévő összes tétel átlagos vagy standardizált költsége alapján számítják ki a leltár bekerülési értékét. Míg ezek a módszerek hasznosak a homogén leltári tételekkel rendelkező vállalkozások számára, az egyedi azonosító leltárértékelés pontosabb és precízebb módszer az egyedi vagy nagy értékű leltári tételekkel rendelkező vállalkozások számára.
A specifikus azonosítási módszer a leltárértékelés olyan technikája, amelyben a vállalat nyomon követi az egyes leltári tételek beszerzési és eladási előzményeit az eladott áruk költségének (COGS) és a végkészletnek a meghatározásához. A specifikus azonosítási módszerre példa lehet egy ékszerbolt, amely egyedi ékszereket értékesít. Az üzlet nyomon követné minden egyes egyedi darab beszerzési költségét, és különböző áron értékesítené őket. Amikor egy vevő egy adott ékszert vásárol, az üzlet levonja a készletéből az adott tétel beszerzési költségét, ami segít a COGS és a végkészlet meghatározásában. Ezt a módszert gyakran alkalmazzák olyan iparágakban, ahol a leltári tételek egyedi sorszámmal vagy egyedi jellemzőkkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik azok könnyű nyomon követését.
A LIFO az „Last-in, First-out” rövidítése, ami azt jelenti, hogy a legutoljára vásárolt készletelemeket feltételezhetően először értékesítik. Ezt a módszert általában olyan vállalkozások könyvelésében alkalmazzák, amelyek romlandó vagy gyorsan változó leltári tételekkel, például élelmiszerekkel, ruházati cikkekkel vagy elektronikus eszközökkel foglalkoznak.
A LIFO szerinti végkészlet megállapításához a következő lépéseket lehet megtenni:
1. Határozzuk meg az elszámolási időszak alatt eladott áruk teljes mennyiségét.
2. Határozza meg az elszámolási időszak alatt vásárolt legrégebbi leltári tételek bekerülési értékét.
3. Szorozza meg az eladott áruk mennyiségét a legrégebbi leltári tételek bekerülési értékével az eladott áruk költségének (COGS) meghatározásához.
4. Vonja le a COGS-t az elszámolási időszak alatt eladásra rendelkezésre álló áruk teljes bekerülési értékéből a záró készlet bekerülési értékének megállapításához.
Tegyük fel például, hogy egy vállalkozás a következő információkkal rendelkezik az elszámolási időszakra vonatkozóan:
– Az értékesítésre rendelkezésre álló áruk összköltsége: 100 000 $
– Az eladott áruk mennyisége: 5 000 darab
– A legrégebbi leltári tételek bekerülési értéke: 10 dollár egységenként
A fenti lépések alkalmazásával:
1. Az elszámolási időszakban 5 000 darabot értékesítettek.
2. A legrégebbi leltári tételek bekerülési értéke egységenként 10 dollár.
3. Árukészlet = 5.000 darab x 10 $/egység = 50.000 $
4. Végkészlet = Értékesíthető áruk összköltsége – Árukészlet = 100.000 $ – 50.000 $ = 50.000 $
Ezért a LIFO szerinti végkészlet ennél a vállalkozásnál a számviteli időszakban 50.000 $.