A tőkekönyvelés egy gyakori számviteli módszer, amelyet akkor alkalmaznak, ha egy vállalatnak befektetései vannak más vállalatokban. A tőkekönyvelés célja, hogy a vállalatnak a másik vállalatban lévő tulajdoni részesedését elszámolja. A tőkekönyvelésnek két módszere van: a teljes tőkemódszer és a részleges tőkemódszer. Ebben a cikkben e két módszer közötti különbségeket tárgyaljuk.
A teljes tőkemódszert akkor alkalmazzák, ha egy vállalat jelentős ellenőrzést gyakorol egy másik vállalat felett. Ez azt jelenti, hogy a befektető társaság a másik társaság részvényeinek legalább 50%-át birtokolja. E módszer szerint a befektető társaság a másik társaság bevételeinek, ráfordításainak, eszközeinek és kötelezettségeinek 100%-át jeleníti meg. A befektető társaság a másik társaságtól kapott osztalékot is bevételként számolja el.
A teljes tőkemódszer akkor előnyös, ha a befektető társaság ellenőrzést gyakorol a másik társaság tevékenysége felett. A két társaság pénzügyi kimutatásainak konszolidálásával a befektető társaság jobban megértheti a csoport teljes pénzügyi teljesítményét. Ez segítheti a befektető társaságot abban, hogy jobb stratégiai döntéseket hozzon.
A részleges tőkemódszert akkor alkalmazzák, ha egy vállalatnak kevesebb mint 50%-os tulajdoni részesedése van egy másik vállalatban. E módszer szerint a befektető társaság csak a másik társaságban lévő tulajdoni hányadát mutatja ki. Például, ha egy társaság egy másik társaság részvényeinek 30%-át birtokolja, akkor a másik társaság bevételeinek, ráfordításainak, eszközeinek és kötelezettségeinek 30%-át fogja elszámolni.
A részleges tőkemódszer akkor előnyös, ha a befektető társaság nem ellenőrzi a másik társaság tevékenységét. Azáltal, hogy a befektető társaság csak a másik társaságban lévő tulajdoni hányadát jeleníti meg, elkerülheti pénzügyi teljesítményének túlértékelését.
A tőkemódszer kiválasztása attól függ, hogy a befektető társaság milyen mértékű tulajdoni részesedéssel és ellenőrzéssel rendelkezik a másik társaság felett. Ha a befektető társaság jelentős ellenőrzést gyakorol a másik társaság felett, akkor a teljes tőkemódszert kell alkalmaznia. Ha a befektető társaságnak a másik társaságban 50%-nál kevesebb tulajdonrésze van, akkor a részleges tőkemódszert kell alkalmaznia.
Összefoglalva, a tőkemegfelelés elszámolása egy alapvető számviteli módszer, amelyet egy vállalat egy másik vállalatba történő befektetésének elszámolására használnak. A teljes tőkemódszert akkor alkalmazzák, ha a befektető társaság jelentős ellenőrzést gyakorol a másik társaság felett, míg a részleges tőkemódszert akkor, ha a befektető társaság kevesebb mint 50%-os tulajdonnal rendelkezik a másik társaságban. A két módszer közötti különbségek megértésével a vállalatok jobb stratégiai döntéseket hozhatnak és pontosabban számolhatnak be pénzügyi teljesítményükről.
A teljesen korrigált tőkemódszer egy olyan számviteli módszer, amelyet olyan tőkeinstrumentumokba történő befektetések elszámolására használnak, ahol a befektető jelentős befolyással rendelkezik a befektetést befogadó felett. E módszer szerint a befektető a befektetés tárgya eredményéből vagy veszteségéből rá eső részt, valamint a kapott osztalékot a befektetés könyv szerinti értékének módosításaként tartja nyilván a befektető mérlegében.
A fő különbség a teljesen korrigált tőkemódszer és az alapvető tőkemódszer között az, hogy a teljesen korrigált tőkemódszer megköveteli, hogy a befektető a befektetés könyv szerinti értékét a befektetést befogadó nettó eszközeiben bekövetkezett változások, mint például a befektetést befogadó tartalékaiban bekövetkezett változások, a halmozott értékcsökkenés, vagy a saját tőkében bekövetkezett egyéb változások tükrözése érdekében kiigazítsa. Ezt a kiigazítást minden beszámolási időszak végén elvégzik a befektetést befogadó pénzügyi kimutatásai alapján, és ez biztosítja, hogy a befektetés könyv szerinti értéke mindig naprakész legyen, és tükrözze a befektető részesedését a befektetést befogadó nettó eszközeiből.
A teljes mértékben korrigált tőkemódszert általában azok a vállalatok alkalmazzák, amelyek egy másik vállalat saját tőke értékpapírjainak jelentős részét birtokolják, mint például a közös vállalat partnerei vagy a stratégiai befektetők. Ez pontosabban tükrözi a befektetőnek a befektetést befogadóban lévő gazdasági érdekeltségét, és segít biztosítani, hogy a befektetés valós értéken szerepeljen a befektető mérlegében. Ugyanakkor bonyolultabb elszámolást és jelentéstételt igényel, mint az alapvető tőkemódszer, és nem biztos, hogy minden típusú befektetés esetében megfelelő.
A teljes tőkebefektetés olyan befektetésre utal, amelyben a befektető tulajdonrészért vagy saját tőkéért cserébe biztosít forrásokat egy vállalatnak. Ezt a fajta befektetést jellemzően olyan magánszemélyek vagy szervezetek végzik, akik profitálni kívánnak a vállalkozás növekedéséből és sikeréből.
A teljes tőkebefektetés esetén a befektető a vállalat részvényesévé válik, és joga van részt venni a vállalat döntéshozatali folyamatában. Ez magában foglalja a szavazást olyan fontos kérdésekben, mint az igazgatótanács megválasztása, a fontosabb üzleti döntések és a nyereség felosztása.
A befektető által a befektetéséért cserébe kapott saját tőke összegét jellemzően a vállalatnak a befektetés időpontjában érvényes értékelése határozza meg. Például, ha egy vállalatot 10 millió dollárra értékelnek, és a befektető 1 millió dollárt ad a finanszírozáshoz, akkor 10%-os tulajdonrészt kaphat a vállalatban.
A teljes tőkebefektetések a befektetők számára nagy kockázatot és magas hozamot jelenthetnek. Miközben jelentős hozamra van lehetőség, ha a vállalat jól teljesít, fennáll annak a kockázata is, hogy a befektetés egy részét vagy egészét elveszíti, ha a vállalat nem felel meg az elvárásoknak. Ezért a befektetőknek a döntés meghozatala előtt gondosan fel kell mérniük a teljes tőkebefektetés lehetséges kockázatait és hozamait.